2006. dec. 2. 11:23 - írta foelditamas Tamás Gáspár Miklós, sokunk számára Gazsi a Népszabadság hétvégi mellékletében megörvendeztetett az 1906-ban alapított és 1948-ban megszűnt szociáldemokrata elméleti folyóirat a „Szocializmus” megindításának századik évfordulójára írt cikkével. Erre rátett a szerkesztőség is amikor egymás alatt közölte kamaszkori bálványaim Kunfi, Mónus, Justus fényképét. Kunfiról apámtól tudtam, aki hallgatta előadásait és 16. születésnapomra megvette a „Kommunista Kiáltvány”-t Kunfi Zsigmond fordításában. A véletlen úgy hozta, hogy megismerkedtem Emmikével, sajnos már csak férje él, Kunfi közeli rokonával és már csak az  ő kedvükért , de Kunfi végett is ott voltam hazahozott hamvainak 1947-es újratemetésén. 1906 Rákóczi hamvainak hazahozatala óta az újratemetés egyre gyakoribbá a vált a huszadik századi magyar rítusok közül. Ezekre jobbik esetben emigráció rosszabbikban erőszakos halál miatt került sor. Kunfi 1929-ben,nem sokkal születésem után öngyilkos lett, nem annyira a politikai helyzet, mint inkább saját idegállapota, egyre gyakoribb depressziói következtében, eltérően a Gazsi által citált Rónai Zoltán öngyilkosságától, aki a németek 1940-es brüsszeli bevonulása előtt, vetett véget életének. Kunfi rövid életrajzai nem térnek ki arra, hogy kiemelkedő tehetsége folytán, amit politikai tevékenysége előtt  az akkori hivatalosság is méltányolt, alighanem szép karriert futott volna be tanári, köznevelési, pedagógiai és irodalmi tevékenységével is. Ámde szociáldemokrata pártbeli tevékenysége folytán 28 évesen állásvesztésre ítélték. Az elbocsátott tanárból 1919-ban közoktatásügyi miniszter, majd közoktatásügyi népbiztos lett. 1918-1919 feletti vívódásai az emigrációban nem akadályozták abban, hogy elutasítva mind a hazai szociáldemokrata, mind a kommunista politikát vezető szerepet vigyen az osztrák párt által támogatott, baloldali Világosság csoportban. Mónus Illést  ismerhettem volna, ha a nyilasok nem lövik a Dunába. Egyetlen alkalommal így is láthattam. A közelünkben lakott. Mónust tisztelni Justus tanított meg. Kunfival ellentétben Mónus Illés autodidakta volt, de csodálatos érzéke volt az emberi, politikai,  tudományos, irodalmi vagy művészi értékek választásához  és mint politikai vezető és lapszerkesztő , ha tehette előmozdította ezek érvényesülését. Pártfogója volt többek között József Attilának. Orosz zsidó családból származva menekültként érkezett Magyarországra. Tanonc lett, de közben páratlan szorgalommal képezte magát és 22 éves korára rábízták a bőrös szakszervezet lapjának szerkesztését. A cári Ororszországot megtapasztalt szülei nyomdokain is, elutasította a bolsevizmust nem csak a hitlerizmust. A szociáldemokrata párt modernizálása jórészt az ő nevéhez fűződött. Marxista volt, de nem sorolható a baloldali szociáldemokraták közé. Az u.n munkásegységnél többre tartotta a demokratikus erők összefogását. Noha származása miatt 1939-től vissza kellett vonulnia az első vonalból, jelentős szerepet vállalt  a párt  új programjának előkészítésében, de e munkát a német megszállás miatt már nem tudta befejezni. Ugyancsak félben maradt nagy ívű vállalkozása hogy közel negyven év elteltével a Szabó Ervin-féle, klasszikussá vált után, új válogatást jelentessen meg Marx és Engels  műveiből. E tervét Justus valósította meg.Justus Pál korának egyik legműveltebb és elméletileg legjelentősebb szociáldemokratája volt. Baloldali értelmiségiként csatlakozott  a párthoz, ahol ennek a rétegnek s szellemi vezetője lett. Erősen vonzotta a költészet is. 1945 és 1948 között eleinte laza majd egyre intenzívebb és 1948-tól ismét laza kapcsoltban álltam vele. Ebben az időszakban tanárom volt a SZDP pártfőiskoláján, majd résztvevője voltam az általa vezetett külön kollégiumnak végül egy néhány fős szoros tanítványi körnek is. Széleskörű tudásával, egyéni stílusú előadásaival, egy sor társadalmi és munkásmozgalmi kérdés sajátos közelítésével szinte megbabonázott, de nemcsak engem, hanem igen sok értelmiségi és fiatal szociáldemokratát. Híve volt a két munkáspárt együttműködésének, de sokáig ellenezte egyesülésüket. Végül ő is beadta a derekát, de  a kommunisták nehezen fogadták el. Groteszk módon az elsők között levadászott szociáldemokratának az ügyét annak a Rajk Lászlónak az ügyéhez kapcsolták, akiben ő a kommunista erőszakoskodás és önkény megtestesítőjét látta. Peréből azt hiszem ez lehetett számára az egyetlen meglepetés. Azzal, hogy a kommunisták előbb-utóbb leszámolnak vele, keserű pillanataiban, alighanem számot vetett.1956-ban szabadult, soha nem rehabilitálták. Justust a kommunisták trockistának tartották. Noha elég nehéz lenne definiálni mit kellett ezen abban az időben érteni, de kétségtelen, hogy Justus nem fogadta el a demokrácia eltiprását, a nacionalizmusnak tett engedményeket, a marxizmus bolsevista revizióját, , beleértve a sztálinizmusnak a harmincas évektől egyre inkább konzervatív, kispolgári, képmutató torzításait, ami a normalizálás leple alatt a féktelen terror szolgálatában állt. Ilyen értelemben Justus baloldalibb volt a kommunistáknál. Valójában demokrata volt, ami aligha összeegyeztethető a trockizmus alapeszméivel.  Három élet, három tragédia. Nem az ő egyéni tragédiájuk, hanem a magyar szociáldemokráciáé, a magyar társadalomé. A választójogért az ország demokratizálásáért folytatott évtizedes harcok betetőzése az őszirózsás forradalom volt, amikorra a szociáldemokrácia végre a politikai döntéshozatal tényezője lett, céljainak egy része megvalósult. Az új hatalom azonban még öt hónapig sem állt fenn. Eltekintve a rendkívül kedvezőtlen külső körülményektől a Károlyi kormány  törekvéseinek nem volt meg a valódi társadalmi támasza. E nélkül pedig a bármily kiváló elit nem volt képes megbirkózni a nehézségekkel. Az pedig, hogy a szociáldemokrata párt belement a proletárdiktatúra kikiáltásába egy zavaros politikai helyzetben hozott fatálisan rossz döntés volt. Kunfi részese volt ennek és ezt ha nem is tagadta meg, de nem is bocsátotta meg magának. Az életének 58. évében meggyilkolt Mónus Illés politikai tevékenysége nagyjából két évtizedet fogott át. Ebből alig több mint  egy évtizedet töltött a politika első vonalában. A két világháború között a hazai szociáldemokrácia mégis egyik meghatározó egyénisége volt. Rosszabbkor nem is lehetett volna a párt egyik első embere. Akkor lett a Szociáldemokrata Párt főtitkára, amikor három diktatúra: a sztálini és a hitleri és az olasz fasiszta, szubverzív tevékenysége és kisugárzása veszélyeztette Európát. A szélsőjobboldal előretörése folytán itthon a szociáldemokrata szavazók száma 1931 és 1939 között kevesebb mint a felére csökkent és nem sokkal haladta meg a 100.000 főt. A huszas évek második felének halvány reménysugarai a harmincas évek elejére elenyésztek és ha volt is néhány ismét kedvezőbbnek tűnő év nemcsak a jobbratolódás, de az uralkodó elit a  belföldi és nemzetközi helyzetnek egyre kevébé megfelelő és téves premisszákból kiinduló politikája katasztrófához vezetett. Sajnos e téves premisszákat részben osztotta a szociáldemokrata párt is. Utóbbinak külön tehertétele volt, hogy a jobboldal által dominált politikai életben  nem voltak jelentékeny szövetségesei, hiszen a nem szelsőjobboldali ellenzék együttvéve is nagyon gyenge volt. Az uralkodó körök túl későn mutattak hajlandóságot valamiféle összefogásra a végveszélyben forgó nemzet érdekében.1945 után nemcsak a külső feltételek változtak meg, a párt is más lett mint volt annak előtte. Megváltozott a pártelit összetétele is. Mónuson kívül sokan mások is áldozatául esett a nácizmusnak. Különösen nagy veszteségeket szenvedett a fiatal generáció. Jelentős veszteségforrás volt már 1945 előtt is a kommunista konkurencia, ami különösen a fiatalokra hatott. A Horthy rendszer alatt a párt korösszetétele nem alakult egészségesen. A párt vezetői a nagyapák generációjához tartoztak, generációs törekvések sokszor jelentkeztek a kommunista veszély formájában. Justusnak nagy szerepe volt abban, hogy legalább az értelmiségi körökben fékezte e tendenciát, de ehhez támogatást a pártvezetéstől 1945 előtt nem kapott. Pedig ő hitelesen képviselte a baloldali szocialista alternatívát a bolsevizmussal szemben: például a Buhárin per idején tiltakozó tüntetést szervezetett a szovjet követség előtt. A párt ujjászervezése mindenekelőtt a fiatalabbak, a  40 év körüliek látványos előretörését eredményezte. Az 1945 nyarán megválasztott 11 tagú politikai bizottságban mindössze 4 korábban is első vonalbeli politikus szerepelt. A párt kétségkívül megújult, de egyben őrizte régi erényeit és hibáit is. A leginkább új ebben a helyzetben a kommunista párttal való vetélkedés volt. Noha hamar kiderült, hogy az állampolgárok zöme nem a baloldalt preferálja, de a maradék nem csekély befolyásért a kommunisták részéről  kíméletlen harc indult a két párt között. A pártvezetőség ennek a harcnak a tompítására törekedett annál is inkább mert a többségi jobboldal, azaz eleinte a kisgazdapárt legyőzésére készültek. Ennek jegyében született meg a munkásegység jelszava. Már maga a jelszó is kétértelmű volt. Az 1945 őszi budapesti választásokon a két párt  közös listán indult. A váratlan vereség tanulságaként az országos választásokon már külön listán indult az SZDP és hajszálnyival megelőzte a kommunista pártot, képviselőinek száma a választási rendszer miatt azonban eggyel kevesebb volt. A köztársasági államforma 1946-os törvénybeiktatását követően a szovjetek által a magyar politikai elitre kényszeríttet koalíciót maguk a kommunisták kezdték el bomlasztani. A Szociáldemokrata Párt részese a reakció elleni küzdelem jelszavával operáló Kisgazdapárt elleni támadássorozatnak. Az onnan kivált képviselők új pártot alakítottak. Az SZDSZ régi vezetőségét képviselő Peyer-csoport nyíltan bírálta a pártvezetés kommunistabarát irányvonalát. A bírálatot visszautasították. 1947-ben frontális támadás indult most már erőszakos eszközökkel az egykori németellenes ellenzék és a Kisgazdapárt fő reprezentánsai ellen, ami kivégzésben, tömeges súlyos ítéletekben, a Kisgazdapárt főtitkárának Oroszországba hurcolásában és a miniszterelnök emigrációba kényszerítésében kulminált. Emigrált a parlament elnöke, sorra mondtak le fontos pozíciójú követek, Budapest polgármestere. A Szociáldemokrata Párt hallgat, bár a háttérben éles viták is folynak a kommunistákkal. A Kisgazdapártból kiválik három további párt. Az 1947-es, a békekötés utáni első választások a nagy offenziva és a választási csalások ellenére sem hoztak átütő győzelmet. A kommunista párt ugyan 30-cal növelte mandátumai számát, és hűbérese a parasztpárt is nyert 13 mnadátumot, az SZDSZ két mandátumot vesztett. Ezzel együtt a három pártból álló Baloldali Blokknak két mandátummal kevesebbje lett mint a többi pártnak összesen. A Szociáldemokrata Párt a választási csalások miatt kétségbe vonja a választások törvényességét. A csaknem két hetes válsághelyzet után az SZDP vezetés kénytelen volt beadni a derekát. Ez volt számára a vég kezdete. Egy hónap múlva felvetődött a párt önfeloszlatásának javaslata, de nem realizálódott.

Justus Pál feltétlen híve volt a két munkáspárt együttműködésének, aminek  számtalanszor hangot adott. Ugyanakkor bírálta a kommunista -. akkoriban úgy mondottuk - túlkapásokat és a jobboldalinak tartott szociáldemokraták kommunistaellenességét. A szociáldemokraták egész generációja tanulni akart a weimari példából és sokan  feltételezték, tanultak belőle a kommunisták is. Mindenesetre 1945 nyarán, őszén  Franciaországban és Olaszországban együtt  kormányoztak szociáldemokraták és kommunisták, potsdami értekezlettől közvetlen kapcsolat alakult ki a brit  Munkáspárt vezére , Attlee miniszterelnök és Sztálin között.  Justus, aki egész könyvet szentelt a húszas - harmincas évek tapasztalatainak önkritikusan viszonyult mind a munkásosztály, mind a szociáldemokrácia  szerepéhez ebben az időszakban és természetesen kritikusan a kommunistákéhoz. Voltak kisérletek az SZDP önállóságának megvédésére. Sokan az emigrációból visszatért Böhm Vilmos személyes presztízséhez és nemzetközi kapcsolataihoz  fűztek reményeket. Mások az 1947-es választási eredményekben reménykedtek. Ezt követően a mentsük ami menthető hangulata lett urrá az SZDP baloldalán.A hatok azaz a munkásegység tántorítatlan hívei: Horváth Zoltán, Justus, Marosán, Révész Ferenc, Schiffer Pál, Vajda Imre egyre nagyobb befolyásra tettek szert. Igaz   mindegyikükben voltak bizonytalanságok, de ahogy Marosán könyvének címe mondotta: az úton végig kellett menni.  Többségük úgy vélte az egyesülés elkerülhetetlen, minél előbb bekövetkezik annál jobb. Justus nyomán többen nem éreztük sürgetőnek az egyesülést.

Ahogy  közeledtünk 1948-hoz úgy erősödött Justus ellenérzése a két munkáspárt egyesülésével kapcsolatban. Viszont attól félt, hogy egy erőteljesebb szembenállás a szociáldemokrata vörös övezet határozott  mozgósítása kommunista törekvésekkel szemben testvérharchoz vezet, amit feltétlenül el akart kerülni. Azt hiszem ez nem volt reális veszély, a „hatok” túlbecsülték a jobboldaliaknak nevezettek elszántságát és befolyását. Talán a szeptember eleji minisztersztrájk volt az utolsó alkalom, amikor a határozott fellépésre lett volna, lehetőség bár a kudarc már akkor be volt programozva.

1948 elején Justus  keserűen jegyezte meg, hogy  a jobboldaliaknak, fogalmuk sincs arról, hogy egész éjszaka Kelemen Gyula ( hamisan megvádolt iparügyi államtitkár, akinek az üldözése a szociáldemokraták elleni hajsza kezdete volt ) sorsáért küzdött Rajkkal, miközben Kelemen hívei „megfojtanának őt egy pohár vízben”.

Nem tudtunk lelkesedni a  februári sportcsarnoki bejelentésért a jobboldal kizárásáról a vezetésből, hiszen Kéthly Anna és más emblematikus vezetők magát a szociáldemokráciát jelképeztek. Korábban Peyer kizárása könnyen elfogadható volt, mert ő tekintettük felelősnek a kényszerű engedményekért a Horthy korszakban.

1948-ban, amikor már eldőlt a Szociáldemokrata Párt sorsa, Justus egy vitasorozat keretében  a zsúfolásig megtelt  Sportcsarnokban kiállt vitára Révai Józseffel. Azt hiszem élete egyik legnehezebb feladatát teljesítette. A diadalittas Révai megpróbálta leseperni Justust a pódiumról. Justus legfeljebb arra törekedhetett, hogy a küzdelemben ne veszítse el az arcát. Máskor egy-egy előadása után odamentem hozzá és váltottunk néhány szót, ez esetben ezt elmulasztottam. Magam is keserű perceket éltem át. 

1948 óta számtalanszor elolvastam Justus előszavát a két kötetes Marx-Engels-válogatáshoz. Személyes varázsán túl ez az írása hatott rám a leginkább. Számomra az Előszó abból a szempontból is fontos, ahogy benne Justus emléket állít Mónus Illésnek. Ismert, hogy Justus elméletileg - politikailag sok mindenben nem értett egyet Mónussal, de ahogy méltatta Mónus emberi nagyságát, az megindító és sokat elárul Justus Pál mélységes  humanizmusáról.   

1948 tavaszán két társammal együtt közöltük Justussal, hogy nem látogatjuk többé előadásait. A levél kelte 1948 március 19. Alig több mint egy év múlva letartóztatták 1956 tavaszáig börtönben volt. Az 56-os forradalom leverése után Horváth Zoltánnal és Vajda Imrével levélben fordult Marosánhoz, amiben leszögezték álláspontjukat. Marosán csak Vajda Imre szolgálataira tartott igényt. Horváth és Justus végleg kiszorultak a politikából.  

2006. nov. 15. 22:37 - írta foelditamas Már ismét hét közben vagyunk, pedig a múlt hét végén már írni szerettem volna, de nem volt érkezésem. Hét végén itt voltak a legjobb barátaim történetesen  németek a nyugati feléből. Elláttak bőven olvasni valóval. A Spiegel adta az ihletet az alábbiakhoz. Emlékeznek még a Phare programra ? Ez az EU-nak eredetileg Lengyel- és Magyarország megsegítését célzó programja volt, amit később más kelet-európai országokra is kiterjesztettek. Nos manapság  terjedőben van a Lengyelországból és Magyarországról a Phare-frász, azaz egy politikai betegség, aminek a lényege, hogy  a jobboldali, konzervatív, keresztény pártok  szemben a szociális piacgazdaságról szóló tanokkal, a maastrichti és lisszaboni elvekkel nem vállalják fel a szükséges reformokat, hanem a népszerűtlen feladatok elől  populizmusba menekülnek, ráhagyva a feladatokat a baloldalra, a szocialistákra, a szociáldemokratákra, akiknek szerzett joguk van a lúdbörözésre a reformfeladatok  hallatán.Gondoljuk csak meg az utolsó jelentős reform, a nyugdíjrendszeré még a Horn kormány idején született. Orbánék az első két évben még megtartóztatták magukat, nem kezdtek költekezésbe, de nyugdíjreform terén kissé visszaléptek, ez egyetlen ténykedésük, ami ha negatív értelemben de a reformokhoz köthető. Mit számít az ezerszáztízéves Magyarországon 8-10 elvesztegetett év ? Közben már folyik a reformprogram felpuhítása, az államapparátus leépítése ismét halasztást szenved. Lengyelországban hasonló a helyzet, azzal a különbséggel hogy a reformundorban szenvedő jobboldal ott kormányon van. Nálunk az ellenzék népszavazással szeretné megbuktatni a reformokat, ami szerencsére kilátástalan. Orbán Viktornak mégis gratulálok, igazán jeles követői akadtak.  A keresztény szociális unió Hanns Seydel Alapítványa nemrégiben megjelentetett programatikus állásfoglalásában átvette  a hagyományos baloldali érvrendszert a német gazdaság készülő reformja ellen, kiegészítve az ökológiai érvrendszerrel, aminek középpontjában szintén állami feladatok és költségek állnak. A CDU-ban azonnal követőkre találtak. A már eddig is meggyengült reform irányzat nem képes többé támaszul szolgálni a templini szeles tájon hajladozó  nyírfákhoz hasonlóan ingadozó Merkel kancellárasszonynak. Müntefering egykori pártelnök, ma alkancellár ugyan meghirdette a szakszervezetekkel való újbóli összeborulás programját, de ez a reformpolitika mellett kitartó SPD-vezetőknek nem nagyon tetszik. Schröder mindenesetre megvádolta a szakszervezetek egyik vezető figuráját, ők voltak az okai a buktának. A „reformokat akarsz,  buktát kapsz” tézis egyre népszerűbb Németországban. Nem ajánlatos követni őket.

2006. nov. 12. 16:17 - írta foelditamas Az októberi orosz forradalom nyolcvankilencedik évfordulóját másfél órás infúzióval ünnepeltem meg. Igaz erre 6 órát kellett várnom, de ágy és asztal azaz ebéd a rendelkezésemre állt. Orvosom éppen a forradalmak őshazájában tartózkodik. Ez jövő hétre két klinikai plusz programot jelent, amit megúszhattam volna. Vigasztalásul pocsék leletet  kaptam. Nem mérgelődöm, pedig elölről kezdhetem az egész terápiás  procedúrát, amint ezt egy másik klinikán 4 órás várakozás után megerősítették. Így járnak a telhetetlenek, akiknek nem elég egyetlen betegség, hanem  tízévenként újabbakat is beszereznek. Sajnos Litván Gyuri már nem eshet újabb betegségbe. Kortársakként sem ismertük egymást a rendszerváltás előtt, mert máshol szocializálódtam. Ennek ellenére elég sokat tudtam róla már jóval megismerkedésünk előtt is. Először is felesége, Gál Éva szemináriumvezetőm volt a bölcsészkaron. Másodszor ipartörténeti tanulmányaimból  tudtam, Litvánék voltak a tulajdonosai a budakalászi textilgyárnak. Harmadszor szomszédok  voltak második feleségem családjával. A hetvenes évektől többször láttam őket  a környékemen feleségével és  néha franciaországbeli bátyjával és annak családjával. Évának mindig előre köszöntem, de az volt az érzésem fogalma sincs róla ki vagyok, hiszen vagy 20 évig nem találkoztunk, ilyenkor Gyuri is barátságosan bólogatott, persze neki még kevésbé voltam ismerős Mivel rengeteg embert ismert, besorolhatott azok közé, akikkel valaha találkozott, de nem volt érdemes megjegyezni kicsoda. Már csak a rendszerváltás után mutatkoztam be neki, akit mindig évekkel idősebbnek képzeltem magamnál, holott  6 nappal fiatalabb, de érettebb volt. Ő már 1946-tól bölcsész volt én pedig vendéghallgatóként azután kerültem oda, hogy ő végzett. Történészi érdeklődési köre hasonlított az én privát érdeklődésemre, ami azonban nem tartozott rövid történészi pályafutásomhoz. Azt hiszem leginkább apám nyomdokán érdeklődtem a 900-as évek elejének nagy magyar személyiségei iránt mint Polányi, Jászi, Szende,és  mások. A rendszerváltás  után olvastam Szabó Ervinről szóló szerintem nagyszerű könyvét, még pedig nagy élvezettel. nagy élvezettel. Szabó Ervinhez, apámon keresztül szinte érzelmi szálak fűztek. Mivel különféle összejöveteleken 1991-től szinte rendszeresen találkoztunk alkalmam lett volna rá, de a Gyuri iránti nagy tisztelet megakadályozott abban, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljünk. Annyit azért tisztáztam Évával, hogy egykor a tanítványa voltam. Amikor erőt véve magamon Gyurinak mégis elmondtam milyen élményszerűen hatott rám Szabó Ervin könyve, szinte zavarba hoztam és annyit értettem válaszából, hogy akkor sok évvel a megírása után már nincs igazán jó véleménnyel erről az alkotásáról. 2000. után ritkábban találkoztunk utoljára Mohácsi Viktória, bemutatkozásán a XII. kerületben ami, 2005-ben lehetett. 56 demitizálásáról nem  régen írt cikkével nagyon egyetértek. Tudtam róla hogy beteg, de nem gondoltam volna hogy a kór ilyen gyorsan végez vele. Tardos Marci után ő a második kortársam, akiket tiszteltem és korábban elmentek mint reméltem. Szakmájuknak mindketten a kiválóságai voltak, de egyben szenvedélyesen érdekelte őket a politika. Gyurinak a szakma többet jelentett mint Marcinak így nem lett belőle hivatásos politikus és  ezt  aligha kellett  megbánnia.

2006. nov. 5. 16:47 - írta foelditamas

Örülök hogy tegnap nem voltak balhék. Most azonban másról írok. Egykori barátom interjúvolójának és sok más újságíró feledékenysége, vagy felületessége bosszant, de legalább felkelti a figyelmemet. A kevés újdonság a megemlékező cikkekben szintén. Az előbbiekre példák: Ellentétben azzal, amit az interjúalany mond Kádárról Aczél nem azt mondta, hogy a hatalom, hanem hogy a „kompromisszumok robotosa” volt. Az interjúvoló nem javítja ki. Útbaigazító beszúrása is félrevezető, Donáth Ferenc jogász volt és politikus, nem történész. 1960 után valóban foglalkozott például a földreform történetével, ami akkori állásához tartozott. Ha visszaengedik korábbi állásába, alighanem agrárpolitikával foglalkozott volna. Kérdésében az tételezi fel, hogy Kádár november 4-én érkezett Budapestre, ami nem igaz, akkor még Szolnokon volt. Ott telefoni kapcsolata volt Hruscsovval, egy  magyarul tudó szovjet tiszt Bajkov tolmácsolt neki. Münnich jött  a szovjetekkel. Kádár  fogadtatásról az alábbi rigmus tanúskodik: „egy forint a forró lángos, le vagy szarva Kádár János”.

Pongrácz Gergelyt és Rácz Sándort (és nem Jenőt) nem nevezném mártírnak  mint az interjúalany teszi, mert szerencsére túlélték a   megtorlást . Másik interjúban egykori barátom újabb utónevet téveszt el, nem Révész Mihályra, egykori közös tanárunkra lett volna szükség az SZDP újjászületéséhez. Ő akkor már túl volt a hetvenen. Fia András viszont valóban részt vett az ujjászervezésben. Hogyan kerül egy sorba Gimes Miklós a jugoszláv követségre menekülőkkel? Nem tartozott közéjük, a szovjet hatóságok őt nem hurcolták el Romániába, hanem december elején letartóztatták. Ügyét csak később csapták a Nagy Imre perhez.

Újdonság számomra, hogy Dudás tette lehetővé a Népszabadság  első számainak megjelenését, az is hogy ezt egykori romániai zárkatársa Szántó Rezső közbenjárására tette. Az is hogy a névadója Pándi Pál volt.

Újdonság, hogy a második, kádárista Népszabadság általam is  tudottan főszerkesztője Fehér Lajos, rövid idő után vissza akarta adni a tisztét Horváth Mártonnak, aki nem fogadta el, de Fehér így is megszabadult a poszttól mert alig több mint két hét után  szovjet követelésre leváltották. Ezek újdonságok voltak a számomra, de nem meglepetések. Fehér Lajos az MSZMP vezetőinek külön kategóriáját képezte. Utóda a Moszkvában megbízhatónak ítélt, Szolnokon a Szabad Nép újjáélesztésével kísérletező Friss István lett 1961-ig, amikor Kádár visszavonta a politika élvonalából.

Sajtójelentések szerint az SZDSZ 56-os megemlékezésén előadás hangzott el Dudás Józsefről. Ezekben sincs szó arról, hogy Dudás 1956-ban  nem először jelent meg  történelem színpadán. 1944-ben ugyanis tagja volt a Horthy kiugrási iroda által  Moszkvába küldött a fegyverszüneti feltételekről előzetesen puhatolózó háromtagú küldöttségnek. Hazatérése során német alakulattal összeütközve megsebesült. Az egykori kommunistát, antifasiszta ellenállót, anarchizmusra hajlamos forradalmárt már 1957 januárjában kivégzik.

2006. nov. 4. 12:27 - írta foelditamas

A cím megtévesztő! Igaz ötven évvel ezeelőtt november 4.-ét tragikus napként éltem meg, de az alábbiakban mégsem ezzel foglalkozom. Majd erre is sort keritek, egyelőre még csak Október 31-nél tartok A mostani október 31én arra ébredtem, hogy eszembe jutott a két utóbbi bejegyzésemben nem sikerült igazán megragadnom a lényeget. Így most, háromnegyed hatkor, ami számomra a hajnalok hajnala, mert hát életem egyik nagy vívmánya , hogy reggel 9 előtt nem kezdtem a munkát, igaz délután 6 után csak a munkahelyen hagytam abba, később otthon folytattam. Szóval mit gondoltam újból át?

 

A torz magyar fejlődés nem turáni átok, nem is különleges népkarakter ( ha van ilyen) eredménye. Persze hibáztathatók a külső körülmények, amelyek ritkán voltak kedvezőek.

 

Mai helyzetünkről gyakran elmondjuk , hogy kivételesen segített bennünket az, ami a külvilágban zajlik. A szovjet birodalom szétesésére, az atlanti-európai integrációra, a hihetetlenül felgyorsult műszaki haladásra gondolunk. De ácsi, mikor csatlakozhattunk az EU-hoz és hogyan?  Akkor, amikor napirendre került a motorországok gazdasági és társadalmi bajainak orvoslása, amikor Európa szerencsésebb felében is rákényszerülnek a visszafogásra, a szigorításra, a szépen kiépült jóléti rendszerek visszafaragására és a határokon  átnyúló köztranszferek relatív esetleg majd abszolút fékezésére esetleg irányainak megváltoztatására. A remélt egyenkénti, vagy kiscsoportos felvétel helyett a tízek egyikeként jutottunk be az áhított Unióba, alighanem azért , hogy mindkét fél gyorsan túlessen az ebből adódó nehézségeken és ne legyen idő az alapos előkészítésre, a bővülés valódi megemésztésre, amit voltaképpen nem is akartak. A 15-ök gyorsan túl is estek rajta, annál is inkább mert a legérzékenyebb területeken nem sok történt, a többin pedig alig volt már újítani való.

 

Nem így a környékünkön! Varsót Prágát Budapestet, Pozsonyt egyaránt politikai-társadalmi válság gyötri. Szóval leszámítva a konjunkturális tényezőket a külső feltételek ma sem optimálisak ( valószínűleg sohasem lesznek azok legfeljebb pillanatokra) , még ha jobbak is mint negyedszázaddal ezelőtt. Valamikor a nyolcvanas évek elején munkatársaimmal azt szerettük volna  vizsgálni , hogyan kerülhető el , hogy az akkor már elmélyülő nemzetközi  lemaradásunk következtében végül a harmadik világ szintjén találjuk magunkat, amely már akkor is gyorsan fejlődött. Akkoriban a finnlandizálódást véltük átmeneti megoldásnak, mire azonban napirendre kerülhetett volna, már el is vesztette időszerűségét. Később a politikai-társadalmi szerkezet szempontjából úgy vetődött fel a kérdés európaizálódás vagy latin-amerikaisodás, ma már  a balkanizálódás veszélyéről hallani. Ez persze így túl általános.

 

Ha gazdasági színvonalunkat nézzük az kétségtelenül javult az elmúlt évtizedben és bár nagy árat fizetünk érte a strukturális torzulás is csökken, nemcsak a növekedés  terén értünk el eredményeket. Áttörés azonban még nem következett be. Társadalmi-politikai síkon azonban kevésbé rózsás a helyzet. E téren nem sikerült megemészteni a bekövetkezett változások következményeit. Mindenekelőtt a gazdaságilag aktívak létszámának drasztikus csökkenését kell szóvá tenni, ami nem elsősorban a munkanélküliségi adatokban, hanem a foglalkoztatottak számában jelenik meg. Ennek egyenes következménye , hogy az ellátó rendszerek ( tb. , nyugdíj) bázisa erodálódott, amit súlyosbít a demográfiai helyzet : azaz egyre több az időskorú eltartandó és egyre kevesebb a jövőbeli eltartó ( befizető) Az utóbbi átmeneti előnnyel jár ,mert kevesebb a 18 éven aluli eltartandó is. Csak hát ez hamar megbosszulja magát. A demográfiai gond a többi európai országot is gyötri, de nálunk a rendkívül alacsony foglalkoztatottság plusz teher az aktívak vállán. Tegyük hozzá  hogy a fekete gazdaság aránya tovább súlyosbítja a helyzetet.

 

Az államszocializmus Kornai kifejezésével élve koraszülött jólét államot szült, amelynek visszáságai hamar kiütköztek, de a munkavállalók és az ellátásra szorulók a biztonságban érezték magukat. Igaz ez a rendszer együtt járt a viszonylag alacsony bérekkel, és nyugdíjakkal, de alacsonyak voltak a munkavállalókat terhelő járulékok is. A gazdaságpolitika az alacsony béreket a munkát terhelő magas elvonásokkal ellensúlyozta, de az ellátó rendszerek így is egyre nagyobb deficitet halmoztak fel, amit azután egyéb adókból, elvonásokból fedeztek. A munkát terhelő magas elvonások elől  a vállalatok már  akkor is menekülni igyekeztek.

 

1989 után egyrészt a GDP drasztikus csökkenése, amit  a keleti piacok elvesztése  mellett a hagyományos gazdasági intézményrendszer felbomlása okozott, másrészt az utóbbi negatív hatása az államháztartás bevételszerző képességére a tartósan - máig hatóan -felborította az államháztartás egyensúlyát és ennek helyreállítása tett egyetlen kísérlet eredményei is viszonylag hamar elkoptak.

 

A társadalom, amely 1989-ben az államszocializmus szociális biztonságát és a nyugati jólétet egyszerre szerette volna élvezni, reményeiben csalódva 1994-ben kiütötte a hatalomból a legnagyobb rendszerváltó pártot az MDF-et. A csalódás jelei azonban korábbról datálódnak. Az utcai politizálás szintjén korai jel a taxisblokád volt, de ennek nem lett folytatása. Viszont megjelentek az októberben és márciusban  különösen aktivizálódó csoportok,  arendszer váltásban csalódott 56-osok egy része A fiatalok szélső jobboldalisága abból fakadt, hogy más hagyományhoz nem tudtak kötődni.  Ők később a stadionokba szorultak vissza. A nagypolitika szintjén Csurka fellépése jelezte hogy felbomlott a jobboldal addig is kétes egysége. Ezzel szemben meglepetésre kialakult a szocialista-liberális összefogás amire 1990-1991-ben senki sem számított. Pedig volt már rá történelmi példa is.1994-ben-ben azután, hogy a Fidesz majdnem kibukott a parlamentből végrehajtotta azt  a „jobbra át”-ot, ami máig is pozícionálja és ami egyszer 1998-ban volt igazán sikeres. Stabil jobboldali erőként viszont meghatározó jelentőségüvé vált.

 

A kapitalizmusba való átlépést magában nem tudatosító társadalom kádárista beidegződéseit , amivel egy ideig a Fidesz is operált, a szocialista- szabad demokrata kormányoknak sikerült ugyan a maguk javára fordítani, de nem tartósan. A Horn kormány kénytelen volt „megállj”-t parancsolni az osztogatásnak, amire a rossz lelkiismeretű új politikai osztály - pártoktól függetlenül  - hajlandóságot mutatott. Az 1998 és 2006 között elvesztegetett évtizedet, másként élte meg a politikailag felelősen gondolkodó értelmiség, amely aggódva figyelte a fejleményeket és másként a társadalom, amely megalapozatlan igéretek nyomán jóléti rendszerváltásban reménykedett. A politika  pedig késztetést érzett, arra, hogy ezt az elvárást legalább részben teljesítse. A társadalmi nyomás, amit részben a politika generált oly erős volt, hogy példátlan módon az első osztogató intézkedéséket az ellenzék is megszavazta. A fent jelzett egyensúlyi problémák  tehát nem hogy megoldódtak volna, hanem 2006-ra fenntarthatatlanokká váltak. Az EU , meg az euró e tekintetben jó hivatkozási pont, de valójában nemcsak erről , hanem a direkt befektetők és a magyar kötvények vásárlóiról van szó, az ő türelmük határai már nem voltak messze. Sajnos a csalódott társadalom türelme is fogytán van így a jelenlegi kormányzat ellentétes forrású és irányú nyomások hatása alatt kénytelen cselekedni.

Igaz-e , hogy a Gyurcsány csomagnak jelenleg is van alternatívája ? Nem igaz, lehetett volna korábban, de most már nincsen. A maásfél évtizedig halasztgatott reformokra sort kell keíteni. Ezzel a szocializmus „maradványai” el fognak tűnni, amit a társadalom fájdalmasan ér meg. Az igaz, hogx a foglalkoztatottság növelése a válságból való kilábalás egyik módja, de ehhez  beruházások kellenek , az utóbbiaknak pedig egyik feltétele az államháztartás rendbetétele.

 Abba hagyom majd később folytatom, most a egészségem foglalkoztat, meg van rá az okom.

2006. okt. 30. 22:09 - írta foelditamas

Oktober 30. Ez is jeles évforduló. Az izraeli-egyiptomi háború kitörésének másnapja, az SZKP elnöksége kínai nyomásra határozatot hoz a szocialista országokkal szemben követett szovjet politika megváltoztatásáról, Mindszentyt kiszabadítják házi őrizetéből, feloszlatják az MDP-t és megalakul az MSZMP, amelynek vezetői  Kádár kivételével az oroszok elől később menekülni kénytelenek, Kádár belép a Nagy Imre kormányba, a budapesti pártbizottság Köztársaság téri székházát a belső karhatalom által provokált felkelők sikeresen megostromolják, vérveszteségeik után, a magukat megadó védők egy csoportját felkoncolják  Mindez a néphadsereg több páncélosának jelenlétében és részbeni közreműködésével történik.

 

Ami a Köztársaság téren történt, az a 20 századi magyar történelem rövid foglalata. A politikailag vak vezetőkből álló katonai bizottság innét próbálja megszervezni a szétesett párt megmaradt erőit. A pártbizottság első titkára csak látogatóba jár ott. Legmagasabb rangú  helyettese azonban ellenkező nézeten van mint a többiek. Segélykérésükre inkompetens tapasztalatlan karhatalmi és katonai erőket kapnak. Előbbiek provokálják a felkelőket és bizonyítékot szolgáltatnak nekik arra, hogy a papíron feloszlatott ÁVH az épületben tovább működik. A felkelők megostromolják a házat. Volna egérút de nem használják. Védelmükre tisztiiskolásokat vezényelnek ki, majd visszavonják azokat. Az állandóan ott tanyázó magyar páncélos a döntő órákra elvonul. A kivezényelt  esztergomi harckocsizók nem ismerve a helyszint és a helyzetet a pártházat lövik. Ez kegyelemdöfés volt a védőknek, akik megadják magukat, de ezt a felkelők cselnek tekintik és a quasi-parlamentereket lelövik majd félig  vagy egészen holtan meggyalázzák Köztük vannak magasrangú karhatalmisták és pártfunkcionáriusok. A felkelők soraiban is jelentősek voltak az emberáldozatok. A történet ezzel nem ért véget, mert elterjed a hír, hogy a székház alatt titkos börtönökben emberek sínylődnek. Hatalmas erőfeszítéssel napokig próbálják megtalálni a börtönt,de hiába. Noha nem is létezett, 1989 után ez az esztelen kutatás ismét lezajlott.

 Sokan tudni vélik, hogy a Köztársaság téri eseményeknek meghatározó szerepük volt a későbbiek tekintetében. Ez azonban súlyos tévedés. A történtek legfeljebb erősítették az amúgy is  beavatkozás-párti szovjet politikusokat és annak hazai igénylőit, de nem váltottak ki külön impulzust. Viszont foltot ejtettek 1956  addig tiszta hírnevén ,mert a világ nem tudott a megelőző vidéki eseményekről, (Miskolc, Győr stb.)  ahol már voltak u.n. népítéletek. Ungvári Rudolfot eddig is tiszteltem, a miskolci eseményekkel kapcsolatos legutóbbi írásáért külön tisztelet jár neki.

2006. okt. 25. 21:25 - írta foelditamas

Október 25. Ma van az ötvenedik évfordulója az akkori véres csütörtöknek. 1912-ben már volt egy vérvörös csütörtök, de az akkori  „boldog békeidőkben” a hatalom válasza a szociáldemokraták politikai tüntetésére „csak” hat  halálos áldozatot követelt. A Kossuth térihez hasonló mészárlás akkoriban meg csak Oroszországban volt divatban.  Nem voltam ott, forradalmat a magam részéről már akkor befejeztem, amikor még el sem kezdődött, október 23-án Nagy Imre beszéde után a Kossuth téren. Nem a rádióhóz mentem hanem haza várandós feleségemhez, akinek ráadásul névnapja volt. Ezt később megbántam. Messze laktam a munkahelyemtől közlekedés híján harmadnap sem mentem be dolgozni. Bement viszont 57 éves örök optimista és kommunista apám, aki egy vállalatnál dolgozott nem messze a Kossuth tértől. Kora délután tért haza, mélységesen felindultan és elmesélte, már hazafelé tartott , amikor a Kossuth téren lövöldözni kezdtek a tüntetőkre, ő a földművelésügyi minisztérium árkádja védelmében úszta meg. Rengeteg halott és sebesült maradt a véres esemény után. Arról kik lőttek miért és honnan nem tudott beszámolni. Apám ekkor talán életében először megingott mint kommunista. Nehezen, ha egyáltalában tudta megemészteni a történteket. Én addig nem helyeseltem a fegyveres felkelést, jobbnak tartottam volna elkerülni a rengeteg emberáldozatot. Azt, hogy ki lőtt először nem tudtam és ma sem érdekel. Október 25 megváltoztatta mérlegelő álláspontomat. Felfogásomban ettől kezdve egyértelműen szembehelyezkedtem az akkori kommunista hatalommal és bár a frissen megalakult, eredeti MSZMP-be szívesen beléptem volna. Mielőtt  azonban ez lehetséges lett volna, elrabolták a párt nevét és jellegét visszafordították a tradicionális kommunista pártokéba, amiből többé nem kértem.

 

Ma olvasom az egyik hírportálon, hogy a Kossuth térről ahol még áll a kordon a rendőrök elküldték a megemlékezőket. Micsoda ostobaság, és mekkora politikai vakság, ahelyett, hogy mondjuk Szili Katalin kiállt volna a térre és gyászlobogót felhúzva tartottak volna rövid megemlékezést az akkori ártatlan áldozatokról. Vagy senkinek sem jutott eszébe a politikai osztályból milyen nap van ma? Mindenki fél? Lehet! 50 évvel ezelőtt is majd mindenki félt az akkori politikai elitből. Megvallom természetesnek tartanám, ha október 30-n pedig a Köztársaság téren lenne emlékezés az ottani áldozatokra mindkét oldalról.

 

Bármilyen lapos is mégis Dávid Ibolyával vallom, hogy jó volna egy normális országban élni. De ehhez sajnos ki kellett volna vándorolni. Egy országban amelyik időről időre elmerül a múlt fájdalmába, amelyben a rovásírást, a táltosokat visszasírni, a hazug legendákat - sumér rokonság és szittya ősök - életre kelteni jó üzlet, ahol a 17-18 századi hívószavakra még reagálnak. Egy ország amelynek parlamentje előtt két vesztes forradalmár emlékművét egy harmadikkal egészítették ki, hogy végül emléket állítsanak a negyediknek is. Egy ország amely igazán csak a gyászolni tud, bár az idén október 6-án még ez sem sikerült. Egy ország, amely legjobbjainak sokaságát elkergeti, vagy akár el is pusztítja, hogyan válik majd normális országgá?

 

Mikor lesz erő és bátorság a politikai osztályban, hogy szemébe nézve az embereknek, ki-ki a saját embereinek elmondja, igen a világháborús vereség 1918-ban elkerülhetetlen volt. A kommün egy részben megszállt, csalódott, kivérzett és az éhezés határán álló ország lehető legrosszabb válasza volt az adott helyzetre és az utána következő fehér diktatúra ezt csak tetézte. Trianon nagy megrázkódtatás volt, de mégis azóta élünk saját független országunkban, ahol ráadásul még többségben is vagyunk. A Horthy rendszer minden avíttsága és korlátai ellenére kihúzta az országot az 1920-as mélypontról, más kérdés, hogy a német szövetséggel felelőse a nemzet mélybe taszításának.1945-ben a huszadik században immár harmadszor került fővárosunk idegen uralom alá. A világpolitikai erőviszonyokkal nem számoló balgaság és az idegen uralom 1947 és 1956 között ismét az elnyomás korszakát hozta. A legrémesebb történelmi megpróbáltatásokban mindig voltak felelősök, tettleg közreműködők haszonélvezők, néma cinkosok, az életösztön vezette lapulók, ártatlan áldozatok és ellenállók, hősök. Nem volt ez másként később sem. 1956-ban is jelen voltak mindezek. Természetesen jelent voltak a Kádár rendszerben. Csak az arányok változnak történelmi koronként.

 

Ami állandó, az a minden lényeges változás utáni pálfordulás. 1918-ban Habsburg-Lotharingiai József főhercegből hirtelen demokrata és felvette az Alcsúti József lett. Friedrich István a forradalmi Károlyi-kormány honvédelmi államtitkára, 1919-ben puccsal ellenforradalmi kormányt alakít. A  kormányzóra felesküdött tisztikar 1944 októberében cserbenhagyja őt és az erősebb németek oldalára állt. 1956-ban Kádár államminiszter és az újjáalakított kommunista párt első titkára, elszökik és átáll az oroszokhoz. Pozsgay miután államfői ambíciói meghiúsultak lelép a baloldalról. De mindig voltak, akik kitartottak elveik mellett, ilyen volt Károlyi Mihály,  Bethlen István, Nagy Imre és társai.

 

Milyen társadalom lélektani következményei lettek mindennek?

 Példa nélküli egy történelmi megemlékezés olyan meggyalázása mint, ami napjainkban történik. A forradalom kevés számú még élő résztvevője és nagyobb létszámú tanúja  megdöbbenten áll az események közepette és kérdi érdemes volt hazajönni, érdemes volt itt maradni?  Megélni mindenestre tanulságos volt. Még mindig a demokrácia iskola első osztályába járunk, ki tudja hányadszor, osztályismétlésre utasítva. De hát ismerik a játékot, Mensch ärger dich nicht ! 

2006. szept. 27. 22:55 - írta foelditamas

2006. szept. 25. 23:28 - írta foelditamas Azt hallottam, már volt(ak) olvasó(i)m. Emiatt elnézést kell kérnem, hogy két hete nem jelentkeztem. Másfél évi szünet  után nem túl hosszú időre elhagytam kies fővárosunkat és nem sokkal azután kitört a balhé. Ez persze inkább írásra ösztönzött volna, ha internet közelben vagyok. De nem voltam. Azóta annyi mindent elmondtak a Gyurcsány-zárszó kiszivárogtatott szövegéről, hogy nincs hozzátenni valóm. Mindenesetre nagy balfaszság volt, ami történt minden részről. Most életemben először láttam kétszemélyes tüntetést, egyik vidéki városunkban napközben. Estére aztán megindultak rendőri felvezetéssel autókkal két sávot elzárva egy országos főúton. Nem volt ijesztőbb mint a harleydavidsonosok felvonulása. Olvastam sokan megijedtej attól, ami Pesten történt. Nem tartoztam közéjük. Láttam már különb dolgokat is. A kurva ország kifejezést néha én is használom, amikor hülyeségeket csinálunk, lustaságból elcseszünk dolgokat, amikor egyesek akiknek több eszük lehetne felteszik a lejárt lemezeket, amikor átverjük a külföldieket, bemocskoljuk, ami bemocskolható. Persze még mindig jobbak vagyunk sokan másoknál, hittem az utóbbi két évtizedben. De belerondítottak és megint el kell ismernem , tévedtem. Mégis  szeretném, ha kevesebbszer kellene arra gondolni miért nem mentem el 45-ben, 56-ban stb.   

2006. szept. 9. 10:55 - írta foelditamas

Ide írjam a szöveget? Jó, megpróbálom. Magamról az első bejegyzésben nem voltam túl bőbeszédű, de amikor megnéztem a neten, rajta van-e a vadi új blogom, kiderült számomra, hogy sokkal többen vagyunk azonos névvel mint gondoltam. Fiatal koromban még csak egyetlen azonos nevűről tudtam, a vegyész családból. Később bemutattak nekem egy azonos nevű kollégát. Azóta jócskán megszaporodtunk. Igy  a tisztesség is megkívánja, hogy jelezzem 1929-es vagyok , a többi megtudható rólam a ki kicsodából.

A napokban olvastam egy érdekes cikket a hazai kiadású orosz újságban Alekszandr Sztikalin tollából, akiről egy másik de magyar nyelvű ujságból véletlenül megtudtam, hogy az orosz akadémia főmunkatársa. A cikk a Bartók a centenárium alkalmából íródott és Bartók szovjet fogadtatásáról ír. Az nem lepett meg, hogy a huszas években koncerteket adott Moszkvában és az sem hogy az ötvenes évektől tilalmi listán volt, de hogy itthon 1948-ban még mertek Bartók versenyt rendezni    az oroszok részvételének  megtagadása és ennek ideológiai indoklása ellenére,  meglepett. Akkoriban még nem tudtuk, ami később nyílvánvaló lett, hogy ez 1949 után aligha lett volna lehetséges. Arról sem tudtam, miért is tudtam volna, hogy Sosztakovicsot sem engedték ki a salzburgi Mozart fesztiválra, mert az, az amerikai megszállási övezet központja volt 1955-ig. Ez viszont szinte természetesnek tűnik az akkori idők fényében. A nagyon rokonszenves Bächer Iván Svéd Sándor-sorozata után a fiatalabbakat sem kell, hogy meglepje.   Mielőtt még bárkit tévedésbe ejtenék a zenéhez csak annyi közöm van mint akárki másnak.